Immár öregasszony lett belőlem. A bivalyok s a feketefarkú őzek kihaltak, s a mi indián hagyományaink is csaknem kipusztultak. Néha magam is alig tudom elhinni, hogy valaha én is a hagyomány szerint éltem.

A kisfiam a Fehér Ember iskolájában nőtt fel. Tud könyvet olvasni. Van egy farmja, s állatai vannak. A mieink között ő a vezér, segít nekünk a Fehér Ember útját járni.

Az én fiam jó hozzám. Már nem földkunyhókban lakunk, hanem kéményes házban, s a fiam felesége tűzhelyen főz.

De én nem tudom elfelejteni a régi hagyományokat.

Nyáron gyakran felkelek napkeltekor, s kilopózkodom a kukoricaföldre. S ahogy ott kapálok a kukoricaföldön, énekelek a kukoricának, úgy mint gyerekkoromban. Senki sem törődik ma már a mi kukoricaföldjeinkkel.

Néha esténként ott üldögélek, s nézem a nagy Missourit. Ahogy lemegy a nap, lassan leszáll az alkony a víz felett. Az árnyakban úgy tűnik, mintha újra indián falunkat látnám, ahogy a földkunyhókból felfelé kavarogva száll a füst. S a folyó zúgásában hallom a harcosok kiáltásait s a kisgyermekek kacaját, ugyanúgy, mint régen. Csakhogy ez nem több egy öreg asszony álmánál. S megint csak árnyakat látok, s hallom a folyó zúgását. Peregnek a könnyeim. A mi indián életünk, tudom, örökre a múlté.